Általánosan

Orvosi hitvallás, egészség, beteség, kialakulásának okai, gyógyulás,gyógyítás

Mitől képes – a megszerzett tudáson és a tapasztalatokon túl – valaki hatásosan gyógyítani, és mi az, ami az igazi gyógyító orvost a „diplomás orvos”-tól megkülönbözteti?

Sok orvos ijed meg még e kérdés felvetésétől is, mert – rendkívül tévesen – úgy véli, hogy amennyiben valaki az esetleges gyógyítási korlátait beismeri, avval az ő szerepe már kiküszöbölhetővé válik, az ő munkája már elveszíti a jelentőségét, végső soron, hogy kenyér nélkül marad. Mások pedig tudatosan nem kérdeznek, mert tudatában vannak annak a szomorú ténynek, hogy a gyógyító munka vagy annak imitálása számukra /már/ nem az elhivatottság érzésének egy megjelenési formája, és az csak a biztos és esetleg jó megélhetés forrását jelenti. A kellő önkritika és a tapasztalatok determinálta tudás által megalapozott jószándékú kritika esetleg minden orvost elvezethet az alábbiakban leírt – az orvosi egyetemeken ma még csak elvétve oktatott – gondolatsorhoz.

Minden ember egy önálló individuum, betegsége is individuális, ezért senki soha nem képes valakit véglegesen meggyógyítani addig, amíg kizárólag egy betegség tüneteinek az elmulasztására törekszik. Az igazi gyógyító mindenkori feladata – a jóvátehetetlen károsodások kiiktatásán és a szenvedések enyhítésén túl – csak az lehet, hogy a beteg embernek egyéni segítséget nyújtson annak felismerésében, hogy a betegsége mely külső vagy belső okokra vezethető vissza, és hogy megmutassa számára azt az utat, mely a kóros energiavesztés megállításához és az elvesztett energiák visszaszerzéséhez vezet. Az energia visszanyerése révén a szervezet az öngyógyító mechanizmusok működtetésével már saját magát gyógyítja, és ugyancsak ennek révén már saját maga lesz képes az így elnyert egyensúly megőrzésére is. Véglegesen meggyógyítani tehát mindenki csak saját magát tudja. Valóságosan segíteni azonban mindenki tud, aki a természetes energiapótlás nem tanulható képességével rendelkezik. Az igazi orvos annyiban különbözik tőlük, hogy ő a tanultsága révén már képes a visszafordíthatatlan folyamatok egy részét is uralni. A leghasznosabb segítséget azonban ma talán mégis azok a szorgos hangyák adják az emberiség számára, akik abban nyújtanak útmutatást, hogy ezt a lehetőségét mindenki felismerje, és tudatosan alkalmazza is.

A hippokráteszi felfogás szerint „nincs gyógyíthatatlan betegség”, melyet a gyakorló modern orvos nézete olyan értelemben módosít, hogy minden időben felismert betegség gyógyítható. Ugyan bizonyos értelemben a csodákban magam is hiszek és meg is éltem már ilyeneket, de azt mindenkinek tudnia kell, hogy a csodákra nem várni kell, hanem elébük menni. Az igazi csoda maga az egészség és annak megőrizhetősége. Minden olyan módszer, eljárás vagy eszköz, melynek helyes alkalmazásával ezt a csodát megközelíthetjük rendkívül hasznos, és csak egyetlen célunk lehet, hogy ezeket minél szélesebb tömegek számára felhasználhatóvá tegyük. A jelenkorban ennek még nemcsak anyagi akadályai vannak, mert a lehetőségeiket kellő számban még azok sem ismerik, akik számára pedig szinte minden elérhető volna. Egyik legfontosabb feladatunk tehát korunkban valóban az ismeretek terjesztése, a lehetőségek megismertetése.

Ahhoz, hogy az egészség definícióját meg tudjuk adni, feltétlenül szükségünk van annak tisztázására, hogy mi is tulajdonképpen a

Betegség fogalma.

Back felfogása szerint a betegség „nem kegyetlenség vagy büntetés, hanem csakis és kizárólag iránymutató; egy eszköz, amit a szellemünk felhasznál arra, hogy jelezze hibáinkat, hogy visszatartson minket még nagyobb ostobaságoktól, megakadályozza azt, hogy még több kárt okozzunk, és hogy az igazság és a fény útjára tereljen minket. Arra az útra, amelyről soha nem lett volna szabad letérnünk.”

A szervezet mely állapotváltozásai azok, melyek megléte esetén már betegségről beszélhetünk?

A betegségek kialakulásának öt klasszikus fázisát különböztetjük meg

1, A genetikai fázis, mely még teljesen tünetmentes állapotban potenciálisan csak a betegség kialakulásának lehetőségét rejti magában.

2, preklinikai fázis, mely még mindig tünetmentes állapotot takar, de melyben a szervezetet érő külső és belső hatások a betegségkialakulásának folyamatát bizonyos – hangsúlyoznám – tudományos módszerekkel már érzékelhetően megindítják.

3, tüneti fázis, melynek során, amennyiben célzottan keressük bizonyos betegségek klinikai tüneteit, úgy azok kisebb-nagyobb mértékben már elsősorban laboratóriumi módszerekkel bizonyíthatóak.

4, klinikai fázis, melyben már egyértelmű, a betegségre utaló kóros klinikai tünetek szerepelnek.

5, a valódi betegség fázisa, melyben a szervezet morfológiai elváltozásai már egyértelműen igazolják a betegséget.

Az első fázis – mint láthatjuk – velünk született, lényegében a szervezetünkbe kódolt, akaratunktól semmiben nem függő és körülményeink megváltoztatásával sem befolyásolható tényező. Minden individuum tehát már a fogamzása pillanatában bizonyos alkalmazkodási és szabályozási képességet hordoz magában, lehetőséget az egészségre és a betegségre egyaránt. Erre rakódnak rá a szerzett képességeink és hiányaink, melyek eredményeképpen tehát a betegségek konkretizálód/hat/nak.

Az egészség

A WHO szerint a testi, szellemi és szociális jólét állapota. Ha ezt komolyan vesszük, akkor egészséges ember csak a tankönyvekben létezik. A hagyományos keleti felfogás szerint – melyet ma már a modern orvostudomány is egyre inkább oszt – a teljes testi és lelki harmónia állapota, tehát egy egyensúlyi állapot, melynek megbomlása a betegségek kialakulásának a lehetőségét teremti meg. Az egyensúly állapotában a szervezetben szabad áramlási viszonyok vannak /energia, különböző testnedvek/, minden ebben a folyamatban keletkező gát betegséghez vezethet.

Szomorú, de a XXI. század hajnalán is el kell ismernünk azt a tényt, hogy az egészségünket még ma sem tudjuk megőrizni. Betegségfelfogásunk ma is leginkább egy primitív szellemhithez hasonlít. A gonosz szellemek helyére napjainkban a gonosz vírusok, baktériumok, vagy környezeti tényezők léptek, melyek a teljesen gyanútlan és vétlen embereket támadják. Ha a tudománynak az utóbbi két évszázados nagy vívmányaiból indulunk ki, szinte nem szabadna beteg embernek léteznie a Földön, ehelyett pedig ma egyre több beteg emberrel találkozunk. Mivel magyarázható ez? Elsősorban talán azzal, hogy még ma sem fordítunk kellő figyelmet a betegség természetére. Bár betegség azóta van, amióta az ember létezik, sok ember számára a betegség még ma is sorscsapásjellegű, a véletlenek szerencsétlen összejátszása, a természet szeszélye, mely az egyik emberre végzetszerűen és megmagyarázhatatlanul lesújt, a másikat pedig megkíméli. Még az orvosok zöme is a betegséget a szervezet egyfajta zavaraként értékelik, melyet a lehető leghamarabb, a lehető legradikálisabb eszközökkel meg kell szűntetnünk, hogy aztán ugyanúgy élhessünk tovább, mint addig. Nem jutnak el addig a felismerésig, hogy amit ma általában betegségnek tartunk, az csak a betegség tünete, testi kifejeződése és nem a tulajdonképpeni kór, ami viszont az egész ember zavara, nem csupán a testéé. Minden ember másként éli meg a betegségét. A hívő emberek egy része a vallási parancsok megszegésének jogos büntetéseként fogja fel betegségét, a materialista a szerencse értelmetlen játékának, az ezoterikus a karma-törvény eleve elrendelt érvényesülésének, a tudományos alapon élő pedig a természeti törvények megváltoztathatatlan hatásának tartja. A betegség – felfogásom szerint – a belső harmónia valamilyen okból történő megszűnésének következménye, gyógyítása is ennek helyreállítására kell, hogy irányuljon. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy adósságát azzal is törlesztheti, ha az adóslevelét eldobja.

Mi tehát a betegség kialakulásának mechanizmusa?

Tudatosítanunk kell magunkban azt az alaptételt, hogy a betegség kialakulása nem valaminek a kezdete, hanem vagy egy fordulópont, vagy szerencsétlen esetben valamilyen folyamatnak a vége. Egy genetikusan determinált kórállapot csak akkor jöhet létre, ha bizonyos külső /méreganyag, mikroorganizmus, trauma, károsan visszaható energiák, táplálkozási és életmódbeli zavarok/, vagy belső /stressz, elszabadult mentális okok és a szervezet korai jelzéseinek figyelmen kívül hagyása/ tényező megbontja a szervezet egyensúlyát. Egy manifesztté váló betegség gyökerei a fogamzás pillanatától kezdődően bármikor kialakulhatnak, tehát úgy foghatjuk fel azt, mint egyfajta választ a környezetünk káros, kóros hatásaira. A kialakulás kulcstényezője tehát egyik oldalról egy vagy több valamilyen stresszhatás, és a másik oldalról az arra adott válasz.

Tegyünk egy rövid kitérőt annak vizsgálatára, hogy mit is takar az a kifejezés, hogy stressz és milyen mechanizmussal vált ki betegséget? A fogalmat Selye János magyar tudós vezette be a köztudatba, megfogalmazása szerint stressznek tekinthető „minden olyan hatás, ami a szervezetünkben vészreakciót indít meg.” A stressz kifejezés terhelhetőséget jelent. A stressztényezők lehetnek fizikai, kémiai, biológiai és lelki eredetűek, melyeket a stressz első fázisában a szervezet észlel. Hatásukra a szervezetünk az érzékelést követően azonnal egy aspecifikus, tehát a kiváltó októl független reakcióval válaszol, mely a mellékvesék aktivitásfokozódását, a fokozott szteroidtermelést takarja. Fokozódik az agy vérellátása, az energia-szintet növelendő fokozódik a fehérjéket és zsírokat szénhidrátokká alakító anyagcsere-hormonok termelése, a máj is szénhidrátokat szabadít fel, fokozódik a testhőmérséklet, növekszik a pulzusszám, a vérnyomás, a légzésszám, az izmok megfeszülnek. Csökken a nyáltermelés, kiszárad a száj. Beindul a szervezet endogén fájdalomcsillapító mechanizmusa, endorfinok szabadulnak fel. A hajszálerek, és sérülés esetén bizonyos mértékig a nagyerek is szűkülnek, a vérzés megszűnik, vagy legalábbis csökken. A keringésbe a jobb oxigénellátás érdekében a lépből vörösvértestek, a védekezés hatásosabbá tétele érdekében a csontvelőből fehérvérsejtek áramlanak ki. Ebben a második fázisban, melynek irányító központja a hipotalamusz, tehát a szervezet aktív küzdelme folyik a stresszorral, melynek során – általában a tartalékból – nagymennyiségű energia használódik fel. Vészhelyzetben tehát a stresszválasz életmentő jellegű lehet, azonban a mindennapos kisebb stresszhelyzetekre adott válaszok, összegeződve, már pl. a vérnyomást és a szívfrekvenciát tartósan növelhetik. A stresszhormonok /adrenalin, noradrenalin, kortizol/ az immunrendszer működését sajátosan befolyásolják: alapvetően gátolják annak működését, csökkentve ezzel a szervezet ellenállóképességét. Minden szervezetnek vannak gyenge pontjai, melyet szaknyelven „locus minoris resistentiae”-nek hívunk; a betegségek általában ezeken a pontokon alakulnak ki. Ha a stresszhatások hosszú ideig tartanak vagy gyakran ismétlődnek, azok a nagymértékű energiavesztés miatt már – a szervezet ellenállásának károsítása révén – organikus változásokhoz vezethetnek. Ezt aharmadik stresszfázist nevezzük adaptációs betegségnek.

Az a mindennapi tapasztalat, hogy az azonos hatások mindenkinél más ellenhatásokat váltanak ki, csak részben tulajdonítható alkati okoknak, a betegségek kialakulásának szempontjából döntő kérdés mindig az egyén sebezhetősége, mely már egy szerzett tulajdonság. Ugyanakkor minden individuum számára egyéniek az őt érő pozitív hatások is, amelyek esetleg a betegség kialakulása ellenében hathatnak. A szervezetünk egyik önállóan működő szervezőrendszere az agykéreg un. limbikus rendszere, mely a viselkedésünket szabályozza, reakcióinkat aktiválja vagy gátolja. Az élet során szerzett tapasztalatokat e rendszer folyamatosan tárolja és a különböző hatásokra a szervezet a már itt raktározott tapasztalatok alapján válaszol. Életmódunk paradox volta azonban még jelentősen továbbkomplikálja helyzetet, mert a napi tevékenységünket serkentők révén próbáljuk javítani, éjszakára pedig nyugtatókkal, altatókkal tompítjuk magunkat. Zaklatottan elrohanunk önmagunk mellett, szinte csak az életre nem marad időnk, problémáink megoldását pedig folyamatosan elodázzuk. A kezdeti, a járást nehezítő kavicsok lassan sóderkupaccá, majd dombbá és heggyé magasodnak, melyek már nemcsak a kilátást, hanem a mozgást is ellehetetleníthetik.

Ha a betegségek kialakulásának mechanizmusát akarjuk megérteni és magyarázni, el kell fogadnunk kiindulási alapként azt a tételt, hogy minden körülöttünk és bennünk lévő jelenség rezgés. Szilárd halmazállapotban a molekulák építőkövei alacsony, a folyékony tartományban magasabb és a légnemű halmazállapotban magas frekvenciával rezegnek. Az emberi szervezetre „lefordítva”, ezt úgy foghatjuk fel, hogy a rezgésszám a testitől a szellemi felé haladva egyre magasabbá válik. Ahhoz, hogy egy testi tünetet lelki síkra emeljünk, energiára van szükség. Még ennél is több energiára van szükségünk, ha ezt az adott jelenséget szellemi síkra akarjuk emelni. Ha a kérdést a betegségek kialakulásának szempontjából szeretnénk megközelíteni, akkor ezt úgy foghatjuk fel, hogy amennyiben egy olyan problémát közelítünk meg, amivel nem akarunk szembesülni, vagy mert nincs rá energiánk, vagy nem akarunk rá azt „pazarolni”, akkor egyszerűen csak hagyjuk, hogy a kérdés a szellemi tartományból lesüllyedjen a lelkibe,  vagy még mélyebbre a testire és ott betegségként manifesztálódjon.

A betegség a szervezet már kimondott jelzése a harmónia elvesztéséről, az egyensúly megbomlásáról. Üzenet egy fedett, egysávos egyirányú zsákutcából, melynek járófelületét és oldalfalait a szenvedés képezi, végpontja a teljes fizikai megsemmisülés lehet, de ahonnan nagy valószínűséggel még kitolatni is lehet. Üzenet, hogy összpontosítsunk újra önmagunkra, regenerálódjunk, szabaduljunk meg az ártó, és a szervezetünket folyamatosan mérgező lelki és testi salakanyagainktól, normalizáljuk az energiaállapotunkat és állítsuk helyre az elvesztett egyensúlyt, vagyis gyógyuljunk. A betegség a filozófiája tekintetében tehát két utat rejthet. Egyik végpontjában menekülés az élettől és annak az egyén számára elviselhetetlennek ítélt hatásaitól, csúcspontján viszont talán a lehetőség egy magasabb, megújulásra alkalmas mentális szint elérésére. Sok ember számára egy képzeletbeli paraván, mely mögé elbújva elrejthetőnek véli önmagát és problémáit, mások számára viszont lehet esetleg egy manipulációs eszköz is arra, hogy a problémáikat, nehézségeiket átterhelhessék a környezetükre, soha ne kelljen teljesen felnőniük és önálló döntéseket hozniuk.

Már időszámításunk előtt Szókrátész is úgy vélekedett, hogy „nem létezik a lélektől független, pusztán testi betegség”, Platón pedig azt mondta, hogy „ a betegségek kezelésében a legnagyobb tévedés, hogy külön orvosok foglalkoznak a test, valamint a lélek bajaival, holott e kettő nem választható el egymástól”. Ez máig is így maradt. Az egyházak /bár a gyógyításban is voltak ugyan bizonyos korlátaik/ nagyrészt felhagytak a papok által folytatott direkt gyógyító tevékenységgel, és – részben az orvostudomány nagymértékű specializációja miatt – a klasszikus, az embert a születésétől kezdve végigkísérő háziorvosi rendszer is csődbe jutott. A hagyományos gyógyítás látószöge sajnos beszűkül a testre, és ami a gyógyításnak ezt a szintjét illeti, itt valóban csodálatos teljesítményekre képes is. A lélek gondozását azonban sajnos a pszihológiára hagyja, a szellemmel pedig már régóta csak a teológia vagy talán az sem törődik.  Ezért mára már és még nagyon kevesen vannak az olyan gyógyítók, akik a teljes embert képesek vagy akarják szemlélni a betegségük megértéséhez és hatásos kezeléséhez. Elméleti síkon tudomásul kell vennünk, hogy a test, a lélek és a szellem síkjai függőlegesen egymás fölött elhelyezkedve lényegében a forma és a tartalom tartományának felelnek meg. A test a forma, a lélek és a szellem pedig a tartalom tartományában helyezkednek el. Ha megfigyeljük, már az ókorban minden forma és ezzel minden kézzelfogható dolog vagy jelenség egy mögötte álló idea megnyilvánulásának számított. Goethe ezt úgy fogalmazta meg, hogy „minden mulandó dolog csak hasonlat”. Az élet számos területén, a művészettől a technikáig a tartalom és a forma közötti kapcsolat a mai napig magától értetődő. Bármilyen fontos is azonban az anyag, a helyének mindig a tartalom mögött kell lennie. Ezek után most már jogosan merül fel nemcsak bennem az a kérdés, hogy miért éppen a test jelzései ne fejeznének ki semmit?

Heinroth már 1818-ban azt hangoztatta, hogy a testi betegségek pszihés okokra visszavezethetőek. Ő teremtette meg a pszihoszomatika alapjait.
Mit is takar a pszihoszomatika fogalma?

Az emberi test mintegy 100 billió sejtből épül fel. Ezeket, bár működésükben természetesen van egy tudattalan önszerveződés is, egyetlen gondolkodó lény, maga az ember szervezi önálló egésszé. Gondolatának, érzelmeinek, érzéseinek a legapróbb rezdülése is azonnal eljut minden sejtjéhez, és ilyen módon azonnal befolyásolja a test egészségét vagy betegségét. A pszihoszomatika felfogása szerint a test önmagától nem betegedhet meg, mert a test csupán az emberi tudat kivetülési közegeként fogható fel. Talán egy vetítővászonhoz hasonlíthatnánk, mely – mindenki számára érthetően – önmagától nem tud képeket produkálni. A gondolatok képezik a film anyagát, és a tudatunk dönti el, hogy aktuálisan melyik film kerüljön vetítésre. Mi értelme lenne tehát felvagdosni a vetítővásznat, ha valakinek nem tetszik a film /műtéti tevékenység/, vagy pedig megpróbálkozni a vászon felületének a letörlésével vagy újrafestésével /tüneti kezelés/? Felfogásunk szerint a betegség kialakulásának az alapját egy bizonyos agyterület és a működésileg neki alárendelt testrész vagy szerv közötti információáramlási zavar teremti meg. Egy agyterület ugyanis nem csak konkrét irányító funkciót tölt be, hanem egyúttal bizonyos problémák, konfliktusok feldolgozásának és megoldásának is a felelős központja. Ha ezt az agytájékot huzamosan terheljük konfliktusokkal, zavar állhat be az irányító funkcióinak végrehajtásában is, melynek eredményeképpen zavar alakulhat ki az irányított szervezeti rész működésében is. Ha a konfliktus hosszú ideig megoldatlan marad, az adott agyterületen egy folyamatos működési zavar vagy -kiesés rögzül. Ezt a test az információzavar krónikussá válását követően betegség formájában jelzi, felszólítva az embert a probléma rendezésére. Ameddig ez problémalezárás nem következik be, addig csak az egymást követő tünetek kezelésére van lehetőség, végleges gyógyításra nem.

Mi a gyógyulás?

Leegyszerűsítve az elvesztett harmónia helyreállása, az egyensúly visszanyerése. Bonyolult folyamat, melynek során a szervezet még megújulásra képes sejtjei regenerálódnak, vagy a szerepüket egészséges, új sejtek veszik át. Egy tudat alatt – akaratunktól nagyrészt függetlenül – működő öngyógyító rendszer munkájának a gyümölcse, melynek során a megszerzett energia birtokában a szervezetben normális áramlási viszonyok jönnek létre, a salakanyagok kiválasztódnak és a szervezetből eltávolításra kerülnek. A megújult, jóltáplált sejtek, szervek, egy összehangolt rendszerben legyőzik a konkrét kórokozókat és a megfelelően működő immunrendszer segítségével megakadályozzák az újabb kórokozók behatolását vagy elszaporodását. Mint említettem, ez egy tudatalatti működés, ami azonban nem zárja ki azt, hogy ezt a belső gyógyító erőt tudatosan ne tudnánk serkenteni.

A gyógyulás végpontja a visszanyert egészség.

Jelenlegi felfogásom szerint tehát a gyógyítás nem jelent egyet a betegséget megelőző állapot minden áron való helyreállításával. Éppen ez az, ami nem kívánatos, miután feltehetően ez az állapot idézte elő a betegséget.

Mi a gyógyítás?

Az emberi szervezet nem egymástól függetlenül működő testből és elméből áll, annak minden pontja szervesen és számtalan ponton kapcsolódik a másikhoz. Az információáramlás az egyes részek között folyamatos, a kórállapotot annak megszakadása, vagy pedig a rendszerben megjelenő kóros információk váltják ki. Ezek nem feltétlenül a keletkezésük pillanatában hoznak létre kóros helyzetet, jelentős részük akár hosszú időre is elraktározódik, és majd csak egy bizonyos küszöb átlépése aktiválja őket. A negatív hatások energiavesztést okoznak, a szervezet gyengül. Betegségek akkor alakulnak ki, ha nem ismerünk olyan technikákat, módszereket, esetleg eszközöket, melyek segítségével ezen negatív állapotok még preklinikus állapotban tudatosan befolyásolhatóak, és ezáltal a pozitívba visszafordíthatóak.

Sok esetben a gyógyításra tett kísérletek azért maradnak eredménytelenek, mert csupán a betegség testi tüneteinek, nem pedig az azok mögött húzódó valódi okok megszüntetésére irányulnak. Úgy érzem, hogy az orvosok nagy része teljesen magára maradt azzal a hiedelmével, hogy az ember bizonyos dolgokat egyszerűen csak ki tud iktatni a világból. Az un. reál tudományok művelői már mind tudják és bizonyítják is, hogy mindössze csak az lehetséges, hogy az egyik megjelenési forma egy másikká változik át. Lehetetlen az, hogy valami úgy tűnjön el, hogy ne jelenjen meg helyette valami más.
Kvantumfizikai alapelv, hogy az univerzum, melyben élünk, egy olyan „intelligens” szerveződés, mely mindenhonnan folyamatosan kap, és mindenhova folyamatosan küld információkat. Szervezetünk is egy ilyen rendszerként fogható fel és a külső ingerekre adott válaszokat szellemi beállítottságunk, érzékenységünk determinálja. Már Paracelsus is megfogalmazta azt a gondolatát, mely szerint „az orvosságok gyógyító ereje gyakran nem a hatóanyagukban, hanem annak a lelkében rejlik, aki beveszi őket.” Ahogy a negatívitás betegségek kialakulásához, a pozitivitás a gyógyuláshoz vezethet. Ahogy embereket a harag, a gyűlölet, a félelem, az irigység is képes megbetegíteni, mert az érzelmek elfojtása rengeteg energiájukat emészti fel, úgy ezen lelki folyamatok pozitívba fordítása megakadályozhatja a további energiavesztést, és a gyógyulásuk alapját fogja képezni.

A gyógyítás tehát az a tudatos vagy tudattalan, de aktív változtatási és változási folyamat, mely a betegségtől, a bomlott egyensúlyi állapottól az egészség helyreállításáig, az egyensúlyi állapot eléréséig vezet. Két alapvető formája ismeretes: a hagyományos, melynek során valamilyen eszközös vagy gyógyszeres eljárás alkalmazása segítségével a már visszafordíthatatlan folyamatok befolyásolására törekszünk. Ennek a gyógyszeres formája ugyancsak megfogható energetikai szempontból. Ha tudniillik – a kvantumfizikát alapul véve – az élő szervezetet egy olyan lüktető energiamezőként fogjuk fel, mely szervezetünk bioelektromos és biokémiai folyamatait irányítja, akkor a gyógyszerek hatása is feltehetően azon alapul, hogy a bennük rejlő energia, az általuk képviselt rezgés visszahatást gyakorol a megbetegedett területre. Tehát a gyógyszerek is energiájuk hullámszerű terjedése révén közvetítenek információkat a testünkhöz, a beteg szervekhez, és ideális esetben pótolják az ott kialakult energiahiányt. A másik eljárási forma az alternatív gyógyítás, melynek során valamilyen módszerrel vagy eszközzel a beteg szervezetet tesszük képessé a nem működő vagy nem működtethető öngyógyító mechanizmusok újraindítására és/vagy működtetésére. /Weill elképzelése szerint a betegségek 90 %-a önkorlátozó jellegű, tehát bizonyos idő elteltével önmaguktól is elmúlnak, ezért aztán nagyon sok ember kivár. Amellett, hogy ezzel a számmal maximálisan nem értek egyet, úgy érzem, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a spontán folyamatot kivárjuk-e ölbetett kézzel, vagy pedig a betegnek aktív segítséget nyújtunk abban, hogy a legkevesebb lelki és testi károsodást elszenvedve megszabaduljon a kórállapotától./ Ezen alternatív eljárások közös jellemzője, hogy valamilyen módon a szervezet egésze számára egyfajta plusz energiaforrást biztosítanak a szabad áramlás helyreállítására, azaz az öngyógyításra. Másik jelentős jellemzőjük, hogy az egyénre, az individuumra koncentrálnak, nem a hasonlóságra, hanem a különbözőségre építenek. A megbetegítő gátak az esetek igen jelentős százalékában a beteg ember tudatalattijában alakulnak ki, tehát a gyógyítónak is innen kiindulva kell a sorokat rendeznie. Ha nem ezt teszi, szerencsétlen esetben csak a tünetek elmúlását vagy azt sem éri el, a kiváltó ok megmarad a helyén, és újabb, esetleg már más szervrendszerben kialakuló /esetleg sokkal súlyosabb/ zavarokat, tüneteket, betegségeket generál. A betegség okainak feltárásához nagyon sok esetben tehát igen mélyre kell leásnunk, és a gyógyítás is csak ezekről a szintekről kiindulva lehet eredményes.

A betegségek valós érzékelhetősége, befolyásolhatósága és ezzel együtt a korrekciós lehetőségek /a gyógyító és betege számára egyaránt/, mint azt e munka elején is láthattuk, csak az ötfokozatú betegségskála második fázisától adódnak. Ahhoz, hogy ezt a lehetőséget megérthessük és el tudjuk fogadni, tudnunk kell, hogy a születésünk pillanatától, ugyan változó mértékben, de a szervezet energia-csökkenése már megkezdődik. Ezt a folyamatot az első 6-8 életévben még az anyai szervezet képes nagyrészt kompenzálni, de a csökkenés így is folyamatos és a szervezet energiaszintje a 20-as életévekben már megfigyelhetően, a 40-esekben pedig jelentősen, akár a kezdeti érték 80 %-ára is visszaesve csökkenhet.

Az emberek jelentős része nem mer, vagy nem tud szembenézni valós problémáival, vagy olyan helyzetben él, hogy bár tökéletesen ismeri azokat, de nem tud, vagy nem akar változtatni rajtuk. Számukra a szervezetük folyamatos karbantartása, illetve a stresszfaktorok bizonyos mértékű folyamatos közömbösítése képezheti a megoldást. Ahogy egy adott helyiségben uralkodó geopátiai helyzetet is jelentősen oldani lehet bizonyos közömbösítő eljárások révén, úgy a folyamatosan stresszelő hatású interperszonális kapcsolatokat, élethelyzeteket, illetve azok folyamatos energiaelszívó hatását is képesek lehetünk megfelelően feldolgozni, ha ehhez megfelelő energiát vagyunk képesek környezetünkből nyerni. Ezt a helyzetet – nem mindig tudatosan – de sajnos sokan úgy próbálják megoldani, hogy egyszerűen elszívják mások energiáit, megint mások néhány valódi parafenomén energiáját építik be szervezetükbe. Ez utóbbi azonban folyamatosan már meglehetősen nehezen oldható meg, vagy igen költséges dolog. Ilyen helyzetekben is folyamatos megoldást jelentenek azok a terápiás módszerek, melyek hozzásegítik az embert a folyamatos energia-visszapótláshoz, ezáltal jó közérzetük folyamatos biztosításához. Stabil energiahelyzetben még a zaklatott életkörülmények, a rohanó tempó is lényegesen pozitívabban reagálható le, a szervezet nem raktároz, nem kumulál negatív, a későbbiekre nézve megbetegítő hatású élményeket, a kóros frekvenciák pedig már a kialakulásuk pillanatában visszaverődnek vagy közömbösítve elvezetésre kerülnek. Ez az a pont, ahol az általam vázolt pozitív gondolkodású, a megelőzést preferáló orvos lelkét megnyugvás töltheti el, mert ha nincs is mindenki számára végleges lehetőség a stressztényezők korlátozására vagy kizárására, de hatásaik megelőzésére vagy azonnali közömbösítésére, ezáltal az általuk kiváltható betegségek prevenciójára ez ma már nagy biztonsággal adott.

Ez az a pont, ahol már csak két dologgal kell megküzdenünk: az egyik az emberek hitetlenkedése és napjainkban sajnos jogos bizalmatlansága, másik a szükséges anyagi javak nagymértékű hiánya. Mindenki számára is érthetővé kell azonban hogy váljék, hogy pénzt becsületesen csak két dologból lehet előteremteni: pénzből és egészségből. Ahhoz hogy pénzt csináljunk, egészségre van szükségünk, ha az elvész, hiába van már pénzünk, nem biztos, hogy vissza tudjuk vásárolni.

Csak egyetlen lehetőségünk van tehát: mindenáron meg kell őriznünk az EGÉSZSÉGÜNKET, úgy kell vigyáznunk rá, mint a

LEGDRÁGÁBB KINCSÜNKRE !!!!!.